Kanada északi, sarkvidéki régiója, a King William-sziget egy elhagyatott, komor hely. Ez a 13 ezer négyzetkilométeren elterülő sziget a bolygó 61. legnagyobb szigete, de lakosainak száma mindössze 1500 körüli. Itt a helyi inuit közösségek évszázadok óta alkalmazkodtak a zord, fagyos és szeles környezethez.

A sziget északi részén található Cape Felixnél egykori tábor maradványai emlékeztetnek arra, hogy itt valaha brit tengerészek próbáltak megszabadulni a halálos körülményekktől. 1845 májusában Sir John Franklin vezetésével két hajó, a HMS Erebus és a HMS Terror indult útnak az angliai Greenhithe-ból. Céljuk az Északnyugati-átjáró felfedezése volt, amely az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal kötötte volna össze. A fedélzeten összesen 24 tiszt és 110 fős hajószemélyzet utazott, de öten később visszafordultak Grönlandra betegség miatt – ők voltak a szerencsések.

1850-re a 129 tengerészből már senki sem élt, akiket az éhség, a hideg, a betegség és valószínűleg az erőszak végzetessé tett. Az expedíció sorsa és a tragédia híre már akkoriban is sokkolta az embereket, és azóta számos kutató próbálta feltárni a részleteket. Az elmúlt évtizedekben a modern technológia segítségével egyre több adat vált elérhetővé.

A tengerészek utolsó leveleit a grönlandi Whalefish Islandsról küldték el, ezek voltak az utolsó kommunikációs lehetőségeik a külső világgal. 1845 július végén két bálnavadász hajó is megközelítette őket a Baffin-öbölből, és e hajósok voltak az utolsó európaiak, akik látták őket.

Az ezt követő időszak eseményei homályosak, a számos vizsgálat ellenére sem sikerült teljesen rekonstruálni a történteket. A Franklin-expedíció terápiáját régészeti és antropológiai kutatásokon, valamint helyi inuitokkal folytatott interjúkon alapulnak. Az expedíció tagjainak alig két közvetlen forrása volt, ahol maguk számoltak be a sorsukról.

A legénység 1845–1846 telét a Beechey-szigeten töltötte, ahol három főt elveszítettek, akiket el is temettek. 1846 nyarán tovább indultak, de nem sokkal később, a King William-sziget környékén elakadtak. Az itt talált jegyzetek a Victory Point-i és Gore Point-i helyzetleírásokat tartalmazzák, amelyeket már 1859-ben felfedeztek egy kőhalomban.

A levelek nyomtatott részéből kiderül, hogy a hajók 1846–1847 telét még a jégtakaró alatt töltötték, majd 1847 májusának végén továbbra is Franklin parancsnoksága alatt vesztegeltek. A legénység úgy döntött, hogy két tisztből és hat matrózból álló csapatot küldenek a szigetre, amely a Victory Pointig el is jutott. A felfedezés során talált jegyzetekben felfedeztek egy második, kézzel írt bejegyzést, amely arra utal, hogy a csapat 1848 áprilisának végére elhagyta a hajókat, amelyek 1846 szeptemberében estek csapdába a jégben.

Ez a tragédia nem csupán a tengerészeti felfedezések történetének egyik legszomorúbb fejezete, hanem a túlélésért vívott harc emberi sorsokkal teli története is, ami továbbra is izgalmas és fájdalmas kutatási terület marad a következő generációk számára.