A legújabb tudományos felfedezés a Dunántúl népvándorlás kori lakosságának genetikai összetételéről igencsak megdöbbentette a kutatókat, és új fényt derít a magyar történelem egy sötét szegletére. A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete a Science Advances folyóiratban tette közzé a kutatását, amely az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott program keretében valósult meg.

A kutatás célja a Dunántúl népvándorlás kori népességének genetikai leírása volt, különös figyelmet fordítva az Avar Kaganátus utolsó éveire és a magyar államalapítás előtti időszakra. A kutatók 296 emberi maradványt vizsgáltak a 7-11. századi dunántúli temetőkből. A kiemelkedő eredmény, hogy 103 teljes autoszomális genomot sikerült előállítani, új módszerek alkalmazásával. Ez lehetővé tette a közvetlen ősök azonosítását, és segített megérteni a különböző népcsoportok közötti genetikai kapcsolatokat.

Megállapították, hogy a keleti avarok és a honfoglaló magyarok nagymértékben eltértek egymástól genetikai értelemben, és a kutatás során öt fő megállapítást tettek: 1. A Kárpát-medence népvándorlás kori alapnépessége genetikai szempontból jellemzett, és úgy találták, hogy külső hatások nem befolyásolták jelentősen a kontinentális genetikai összképet. 2. Bár a vaskortól kezdődően több népcsoport telepedett meg a Kárpát-medencében, belső átrendeződések is megfigyelhetők voltak, amelyek a dél és északi genetikai jelleget mutató csoportok elkülönülését eredményezték. 3. Az 5-6. századi északi egyének a 7. századi, más régészeti környezetből származó egyénekhez képest korlátozott folytonosságot mutatnak, ami népességcserére utal. 4. A kutatás kiemelte a hunok és avarok közötti genetikai kapcsolatok gyengeségét, amely a 9. század végén beköltöző honfoglaló népességben nem volt kimutatható. 5. A keletről érkező avarok genetikailag az eurázsiai sztyepről származó népességeket is magukba foglalták, amely a Kárpát-medence 7-8. századi lakosságának körülbelül ötödét tette ki.

Ráadásul a honfoglalás előtt is megjelenhettek a korai magyarok a Dunántúlon, például Zalavár-Vársziget lelőhelyén, ahol egy többrétegű temető tanúskodik a 850-es évek második feléből.

Ez a kutatás nemcsak újabb részeket rak az őstörténet kirakósába, de felhívja a figyelmet arra is, hogy az ősi népcsoportok közötti kapcsolatok sokkal bonyolultabbak voltak, mint ahogyan azt korábban gondoltuk volna. Az új eredmények jelentősígteljesek a jövőbeli történelemkutatás számára, és betekintést nyújtanak a Kárpát-medence régmúlti népvándorlásainak titkaiba.