Az 1952-es olimpiai elődöntő nemcsak a magyar labdarúgás, hanem a világ sporttörténetének egyik legemlékezetesebb mérkőzése volt. Magyarország 6:0 arányban legyőzte a címvédő Svédországot. Az angol labdarúgó-szövetség főtitkára, Stanley Rous, annyira lenyűgözte a magyar csapat teljesítménye, hogy a mérkőzés végén felajánlotta Barcs Sándornak, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökének, hogy a csapatot meghívják Wembley-be. Barcs kezdetben óvatos volt, hiszen a sporthivatalnak kellett döntenie a kérdésről. Azonban Hegyi Gyula, az OTSH elnöke, amikor értesült a meghívásról, hevesen reagált, megkérdőjelezve a lehetőséget, hogy a magyar csapatot a „imperialisták” közé küldjék.

Miközben a politikai helyzet megnehezítette a döntést, végül a pártvezetés beleegyezett a mérkőzés lebonyolításába. A híres edző, Sebes Gusztáv vállalta a felelősséget, bár a mérkőzés kimenetele kérdéses volt, mivel hazai pályán a britek pályafutásuk során sohasem szenvedtek vereséget.

Puskás Ferenc, a magyar csapat ikonikus játékosa, a mérkőzés során látványos cselek és gólok sorozatával lenyűgözte a közönséget. A találkozón nemcsak a gólja volt emlékezetes, hanem a játékstílusa is, amely példaértékű volt nemcsak a magyar, hanem a globális foci számára is.

A Wembley-i mérkőzéseket követően a magyar csapat hatalmas népszerűségnek örvendett világszerte. Az ott szerzett tapasztalatok később fontos szerepet játszottak a csapat fejlődésében. Puskás, Farkas, és a többi legendás játékos teljesítménye megerősítette Magyarország helyét a világ futballsportjában.

A magyar futball csillagai azonban nemcsak az 1950-es években ragyogtak. A 1960-as évek elején a Baróti-féle válogatott is számos sikert ért el, a fejlődés ellenére a nemztői vásárokon és világbajnokságokon való részvétel kérdései soha nem tűntek el a politikai feszültségek közepette.

Esterházy Márton később a Hollandia elleni kijutás során kiemelkedő teljesítményt nyújtott, és az ő gólja is hozzájárult a csapat nemzetközi elismeréséhez. A magyar csapat a következő évtizedekben is a legjobbak közt szerepelt, de a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején magára maradt, mivel a politikai szituációk ismét nehezítették a sportág fejlődését.

A 1950-es évek legendás játékosai, Bene Ferenc, Farkas János, Esterházy Márton és Puskás Ferenc nyomdokain a fiatalabb generációk is ott álltak, hogy őrizzék Magyarország futballhagyományait. Az ő történeteik és sikereik örökséget hagytak hátra, még akkor is, amikor a magyar labdarúgás nehezen birkózott meg az új kihívásokkal.