A filmek világában régóta ismert téma, hogy egy sérülékeny kapcsolat drámáját súlyos betegség fűszerezi. Az olyan alkotások, mint az Élet nélkülem, a Most jó, az Amíg tart a nyár, és az Egy kis Mennyország mind hasonló recepteken alapulnak. A legújabb film, A szerelem ideje (We Live In Time) is követi ezt a hagyományt, ám egyedülálló módon nem lineárisan, hanem az időben ugrálva meséli el a főszereplők, Florence Pugh és Andrew Garfield, között kibontakozó különleges kapcsolat történetét.

Florence Pugh karaktere, Almut, ambiciózus séf, aki egy modern konyhában dolgozik, míg Andrew Garfield Tobias, granola forgalmazó cég munkatársa. A film során Almut racionális, míg Tobias romantikus beállítottságú; a férfi bármilyen áldozatra готов, hogy barátnője, Almut boldogságát biztosítsa, aki súlyos rákbetegségben szenved.

A film időbeli ugrálása nem csupán a történet frissítésére szolgál, hanem arra is, hogy valósághűbbé tegye Almut és Tobias kapcsolatának kihívásait és döntési dilemmáit. A szerelem ideje igazán erős érzelmi élményt nyújt, ugyanakkor nem hallgatja el a szereplők gyarlóságait vagy önzőségét sem.

A színdarab alapján készült film fókuszál a két főszereplő karakterének mélyebb kibontására. Míg a film során az örömhöz mindig egy kegyes hazugság is társul, addig az abszurd helyzetek mellett a kompromisszumok is hangsúlyt kapnak. John Crowley, a Brooklyn rendezője, ügyesen alkalmaz vicces vagy abszurd jeleneteket, hogy feloldja a melankóliát, ami a film folyamán végig jelen van.

Florence Pugh lenyűgöző Almutként igazi érzelmi mélységet hoz a karakterébe, akiről úgy tűnik, hogy az ételek iránti szenvedélye mindennél fontosabb számára. Almut erős jellem, aki megpróbálja elrejteni sebezhetőségét. Tobias inkább elfojtja érzéseit, hogy alkalmazkodjon Almuthoz, még akkor is, ha az nő igazán önző módon viselkedik.

A film középpontjában áll, hogy a klasszikus párkapcsolati dilemmák mellett felveti, hogy hajlamosak vagyunk-e önző módon cselekedni, hogyan győzhetjük le a folyamatos félelmeinket, és milyen nyomot hagyunk a világban a halálunk után, ha szerető család vesz minket körül.

A szerelem ideje nem csupán egy újabb romkom, mert a készítők ügyeltek arra is, hogy a háttérzene ne legyen túlságosan tolakodó. A The National tagjaként és Taylor Swift alkotótársaként ismert Bryce Dessner kiemelkedő munkát végzett a filmzene megalkotásában. Az operatőr, Stuart Bentley egyszerű, zseniális beállításai nem tették giccsessé a történetet, így a film kellemesen érzelmes és hiteles történetet mesél el.

Florence Pugh és Andrew Garfield véleményem szerint a vásznon tökéletes összhangot alkotnak, így a film valóban hihető, és nehézségek ellenére is megingathatatlan szerelemről szól.

A szerelem ideje nem újítja meg alapvetően a drámai keretet, de átgondolt felépítése és visszafogottsága segít elfeledni, hogy a néző már látta ezt a szívfacsaró történetet többször is korábban.