Egy hangulatos magyar vendéglőben várom a korszakos költőt, Kemény Istvánt. Az asztalon piros kockás terítő, az étlapon klasszikus fogások. A pincérnőtől kérek egy nagyfröccsöt és pár perc múlva őszinte mosollyal ül le mellém István. Azonnal látványos feszültséget érzékelek: interjúhelyzetben van, de ez hamar elszáll, amikor elkezd beszélni. Hogy miért olyan nehéz beszélni a saját műveiről?— teszi fel a költő a kérdést, és a válasz meglepő. Bármennyire is igyekeznek belekényszeríteni egy keretbe, ő folyamatosan keresi a saját szavait, és a társadalomra jellemző kommunikációs normák szorításában érzi magát. Az új könyvében, a "Lovag Dulcinea"-ban arról ír, hogy életünk során folyamatosan olyan döntések elé állítanak minket, ahol csak két opció közül választhatunk, ezzel elfeledve a rengeteg árnyalatot.

A beszélgetés közben szóba kerül a demencia és annak társadalmi hatásai. István megosztja velem, hogy édesanyja a közelmúltban kórházban volt, így ő maga is érzékenyebbé vált erre a problémára. Magyarországon a demencia esetszáma rohamosan növekszik, és éppen ezért fontos a társadalmi tudatosság növelése. A költő rávilágít arra, hogy a modern technológia nem csak előnyöket hoz, hanem csapdákat is, amelyek mindennapi kapcsolatainkat nehezítik. A digitalizáció hatásai sokkal inkább hasonlítanak az agymosásra és a hazugságokra, mint gondolnánk. A digitális világban gyakori, hogy kommunikációs zavarok lépnek fel, mintha demens emberrel beszélnénk— lassú, érthetetlen, és gyakori a félreértés.

Ekkor rátérünk a gasztronómiai élvezetekre is. A pecsenyekacsa, lila káposztával és burgonyással készülő főfogásra várva egyre inkább megéhezem, és az étkezés által adódó szünetben István felveti, hogy talán a palacsinta lenne a legjobb választás a desszerthez. Ráadásul elmondja, hogy a jó ízek és az élvezetek részesednek kicsit más szintre a mai világban, ahol a gyors étkezések és elvárások folyamatosan jelen vannak a mindennapokban.

Képesek vagyunk-e még megélni azokat az apró örömöket, amiket az élet ad? Kemény István ezzel kapcsolatban is megosztja a gondolatait: a mai fiataloknak fontos, hogy alkossanak, hiszen a művészetük gyakran olyan valóságot tükröz, ami a felnőtteket is elgondolkodtatja. Az interjú végén felvetem, hogy nem tűnik unalmasnak néha a költészet? Erre István annyit válaszol, hogy lehet, hogy a költészet nem infantilizmus, hanem a gyermekek egyenes beszéde, ami mindig igaz— és éppen ez az, amiért soha nem szabadunk elfelejtenünk a gyermeki ártatlanságot.