A 86 esztendős színművész, Koncz Gábor, idén március 14-én kiemelkedően elismerte a hazai művészek között a Kossuth-nagydíjat, amely a legmagasabb állami kitüntetés. Azóta telefonja folyamatosan cseng, és bár a sok interjú kicsit megfárasztotta mentálisan, ő mégis lelkesen mesél életéről és céljairól. Már 12 évesen, amikor először szavalta el a Nemzeti dalt, tudatosan elhatározta, hogy színész lesz.

„Egész életemben igyekeztem tudatosan a kitűzött cél felé menni, és ez csak úgy lehetséges, ha az ember hisz valamiben. Számomra ez az Isten, mert ahol nincs Istenlátás, ott elvadul a nép” – fejtette ki Koncz. Hozzátette, hogy az anarchiát éppen ezért elutasítja, mivel szerinte abban az emberek mindenféle határ nélkül élnek, és a celebeket, akik teljesítmény nélkül vannak jelen, még ennél is jobban utálja.

A kétszeres Kossuth-díjas színművész hangsúlyozta, hogy nem célja mindenki szerelmére vágyakozni, de azt sem várhatja el, hogy mindenki szeresse őt. Véleménye szerint az, akit mindenki szeret, az valójában senki. Molière is kifejezte ezt, amikor így fogalmazott: „Aki mindenkinek barátja, az nekem nem barátom.”

Annak ellenére, hogy az egészségi állapota nem a legjobb, Koncz minden nap mozog, hiszen tavaly csípőprotézist kapott, és ennek következtében gyógytornázik. Jelenleg lassan, két bottal közlekedik, de nem adja fel.

Büszke arra, hogy paraszti családból származik Mezőkeresztesről, és mindig hálás lesz szüleinek, akik mindenben támogatták őt, még a nehéz időkben is. A Kossuth-nagydíj átvételekor mélyen elgondolkodott az életén. „Azt hittem, hogy »Úristen, honnan hová kerültem?!« Mezőkeresztesről az Országház kupolacsarnokába kerültem, közvetlenül a Szent Koronától néhány méterre. Ez olyan önbizalmat adott, hogy még 87 évesen is aktívan részt veszek a művészet világában