Marton Róbert, az apa, majdnem elsírja magát, miközben a színpadon Pierre karakterét alakítja, a felnőtt, akinek a lelki terhei egyre csak növekednek. Györgyi Anna, az anya, Anne, akinek sorsán a közönség is megrendülten követi a történéseket. Csiby Gergely, a fiatal Nicolas, akinek a szívét a válás sebei keserítik meg, szintén hatalmas fájdalmat cipel.

A nézőtérben sokan sírnak, miközben próbálják feldolgozni azt, amit látnak. Az előadás, Florian Zeller A fiúk című drámája, kíméletlenül rávilágít a modern családok problémáira, nevezzük őket tabuknak, amelyeket a társadalom nem akar észlelni. Az előadás során sokan felteszik maguknak a kérdést: vajon készen állunk-e szembenézni a valósággal, vagy inkább elfordítjuk a fejünket a fájdalmas igazságoktól?

Nicolas lánca egyre nehezedik

Nicolas, a fiatal fiú, akinek a családja széthullik, minden biztonságot elvesztve küzd. Pierre, az apa, aki új kapcsolatba kezdett, belefeledkezik Sofiába, a fiatal nőbe, akivel gyereke születik, míg Anne, az anya, szomorúan figyeli, ahogy élete darabjaira hullik. A válás nemcsak a szülők, hanem a fiatal fiú életét is megrázza.

A dráma helyzete nemcsak bonyolult, hanem sok esetben szívfájdító is. Nicolas küzd az iskolával, elhagyja a barátait, és képtelen felnőttként felfogni a világot. Képzelt valóságában próbál megragadni valamit, ami megmentsen a zuhanástól, de a szülők saját fájdalmából fakadóan képtelenek segíteni rajta. Ahogy egy szülő megpróbál tanácsokat adni, a fiának - azzal a tudattal, hogy a saját életük is darabokra hullott - csak mélyebb fájdalmat okoz.

A nézők és a szereplők egyaránt tehetetlenek

A rendező, Dicső Dániel, elképesztő érzékenységgel mutatja be a karakterek közötti kapcsolatokat, miközben a díszlet egyszerre sugall otthoni kényelmet és kórházi ridegséget. Ezzel a színpadon létrejön egy olyan légkör, ahol a fájdalom és a szeretet ellentétes sugarai keresztezik egymást, mint a modern családokban.

A közönségnek a végén tapsolnia kellene, de joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy ez szándékos-e, ha a valóság ennyire fájdalmas? Ez a dráma nem csak Nicolasért, hanem mindazokért is szól, akik ma hasonló helyzetekkel küzdenek. Felnőttek, akik tanácstalanok, és gyerekek, akik elveszettek. Az előadás végén, amikor Őze Áron, a színház igazgatója felajánlja a lehetőséget a szakemberrel való beszélgetésre, sokan megkönnyebbülten sóhajtanak, mert tudják, hogy a történet nem érhet véget tragédia nélkül, de talán van lehetőség a gyógyulásra. Tapsolunk, pedig zokognunk kellene, mert mindannyian, a magunk módján, belehalunk a fájdalmába.