Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. december 26-án a szovjet csapatok átkeltek a Dunán, és elfoglalták Budapest fontos területeit, mint Csobánkát, Pomázot és Szentendre környékét. Ekkor a főváros körüli harcok a végéhez közeledtek, de Budapest belső területein még tartottak az események. Az orosz egységek nyomása erősödött, a német és magyar csapatok pedig fokozatosan hátrálni kényszerültek. A város több kerületében aknák robbantak, míg a frontvonalak egyre közelebb kerültek a civil lakóövezetekhez.

A harcok keserves időszakában a helyi lakosság a rettegés határán élt. Az SS és a Wehrmacht egységeinek mindenáron meg kellett tartaniuk Budapestet. A Szálasi-kormány mellett a német hadvezetés is abban bízott, hogy a főváros nem esik el, ám a környező események azt mutatták, hogy a helyzetkilátások egyre borongósabbak.

A civil lakosság számára a legkeményebb próbát a gyakori katonai toborzások jelentették. Ekkor kerültek elő olyan történetek, mint Csécsy Imrének, aki a Vérmező sarkán várakozott a nyilas hatóságok parancsaira. Szavaiból kitűnik, hogy szorongással figyelt arra, mi vár rá és családjára. Az önkényuralom alatt főleg fiatal férfiakat toboroztak a harcokba, míg az idősebbeket elkerülték a sorból.

Egy fiatal zongoratanárnő, Kócsy Erzsbet, is beszámolt arról, hogy miként kényszerült elviselni a különös vendégek, katonák jelenlétét az otthonában. A zörej és a zene jócskán felkavarta a mindennapjaikat. Így próbálták átélni a kínzó valóságot, hogy közben elfelejtsék azokat a traumákat, amelyek a háborúval jártak.

A sors iróniája, hogy a szovjet katonákkal való találkozások rengeteg meglepetést hoztak. Számos civil számára a zongora játéka volt az egyetlen menekvés a valóságból, amely tavasszal, március közepén is folytatódott.

Gyenes Judith története még megrázóbb, aki tizenhárom évesen szembesült a háború következményeivel. Mikor a szovjet csapatok megérkeztek, mindenkit kiraktak a pincéből. Judith megragadta apját, nem akarta elhagyni őt, és bár sok mástól eltérően ő visszajuthatott a pincébe, ahol a fiatal katonák cselekvése, valamint az élet és halál határvonalán álló döntések egyaránt megmutatkoztak.

Az események menete különösen szörnyű volt, amikor a pincéből való kiszabadulás során egy fiatal orosz katona azzal a feladattal szembesítette a civileket, hogy álljanak sorba és várják elhárításukat. Judith emlékezete szerint úgy tűnt, hogy az ő elképzelésük az életük végét jelentheti.

A történetek tükrözik azt a brutalitást, amit sokan átéltek. A helyi lakosság élete örökre megváltozott a háború következtében, a rettegés és a bizonytalanság időszaka egészen márciusig tartott, amikor a helyzet átalakult. Azok, akik átélték ezt az időszakot, sosem felejtik el az őket ért borzalmakat, és a háború nyomai ma is ott élnek a város emlékezetében.