A közelgő aszteroidák és a világvégéről szóló rémhírek évtizedek óta foglalkoztatják a bulvársajtót, ami nem meglepő, hiszen a katasztrófák és az ismeretlen mindig izgalmat keltenek az emberekben. A Ripost magazin például több mint 200 cikket szentelt azoknak a figyelmeztetéseknek, miszerint nem érdemes tartós tejet venni, mert a NASA is levenni a figyelmet ezekről a katasztrofális eseményekről. Közben a NASA valóban figyelemmel kíséri azokat az aszteroidákat, amelyek közel kerülhetnek a Földhöz, és a világ több millió kráterét a múlt eseményei is tanúsítják: néha ugyanis előfordul, hogy egy alig észlelt esemény következményei drámai hatással bírnak.

1883 augusztusában egy mexikói csillagász, José Bonilla, érdekes jelenséget észlelt a Zacatecas város obszervatóriumában, amikor a Napot tanulmányozta: 450 kisebb-nagyobb, az üstökösökre jellemző, ködös csóvát húzó objektum vonult át a Nap előtt. Bonilla két nap alatt több mint 400 felvételt készített a jelenségről, jóllehet a felvételek nem voltak nagy felbontásúak, a kor technológiája szerint készültek.

A jelenséget Bonilla nem tudta megmagyarázni, de a megfigyeléseit a francia L’Astronomie csillagászati szaklapnak küldte el, amely 1886-ban publikálta a tanulmányát. A kortárs csillagászok nem figyeltek fel különösebben a felfedezésére; sokan úgy vélték, csupán egy magasan repülő madárraj képét örökítette meg, vagy éppen a távcső lencséjének koszossága okozta a jelenséget.

Bonilla még 15 évig vezette az obszervatóriumot, majd egy mexikóvárosi egyetem igazgatója lett, 1920-ban hunyt el, felfedezése pedig több évtizedre feledésbe merült. 2011-ben egy mexikói kutatócsoport újra megvizsgálta Bonilla felvételeit, és megdöbbentő magyarázatra jutottak. A tudományos közösségben azóta is vitatják, de soha nem cáfolták az eredményeket.

Elemzéseik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a csillagász a sok darabra szakadt üstökös maradványait figyelte meg, amelyek a Földtől csupán 600-38000 kilométer távolságban húztak el. Az elemzések szerint ez a távolság valóban tekinthető “hajszálnak” a kozmikus kontextusban, és az üstökös minden egyes darabja, ha esetleg ütközött volna, tragikus következményeket okozhatott volna, hasonlóan a 1908-ban Szibériában bekövetkezett Tunguzka-katasztrófához, ahol 2000 négyzetkilométernyi tajgát radírozott le a föld színéről.

A mexikói csillagászok 1883-as eseményénél 3000-nél is több ilyen üstökös darab lehetett, amely rendkívüli értéket ad a felfedezésnek. Az elmélet kritikusai azonban megjegyzik, hogy 1883-ban nem álltak rendelkezésre 24 órában működő megfigyelőállomások, műholdak és űrtávcsövek, így valószínűtlen, hogy egy ekkora volumenű és tartós esemény csupán egy csillagász figyelmét keltette volna fel világszerte. A jelenség kivételes volta és Bonilla egyedülálló megfigyelése igazi rejtéllyé teszi a történetet, amit a tudományos közösség továbbra is próbál megfejteni, és így újabb titkokra derülhet fény.