A Niagara-vízesés, amelyet sokan világszerte lenyűgöző természeti csodaként ismernek, nem csupán természet alkotta képződmény, hanem az emberi tevékenység eredménye is. A Niagara folyó az Egyesült Államok és Kanada határán helyezkedik el, és mindenki tudja, hogy az amerikai oldal 1969-ben ötre hónapra teljesen elzárta a vízesést, ami sokakat megdöbbentett. Ezt a lépést sokan irigységből tették, mivel a kanadai oldalnak sikerült látványosabb vízesést kialakítania.

A Niagara-vízesés valóban két fő zuhatagból áll, a látványosabb és nagyobb Patkó-zuhatag Kanadához, míg az Amerikai-zuhatag az Egyesült Államokhoz tartozik, a két vízesést pedig csupán öt méter választja el egymástól. Az egyedi táj, amelyet a Niagara-völgy biztosít, a 19. századra már a iparosítás áldozatául esett, és a különböző iparágak rengeteg vizet vettek ki a folyóból. Az áramtermelés miatt kiemelkedően fontos lett a víz fenntartható kezelése, a turizmus pedig folyamatosan felerősítette a vitát, hogy mi a fontosabb: a természet csodája vagy az energia előállítás.

Az 1950-es évek megállapodása értelmében a két ország a vízhozam felét jogosult volt elvezetni, így a turisták mindig egy "felvizezett" vízesést láthattak, ami különösen télen volt igaz, amikor a vízhozam csökkent. A vízi turbinák alá víz alatti csatornarendszereken keresztül irányították a folyót, így a látványosság nem mindig volt a régi fénye.

Az amerikai oldal irigysége 1965-re fokozódott, amikor is a helyi hírek arról számoltak be, hogy az Amerikai-zuhatag a felhalmozódott kőtörmelék miatt már nem esett le szinte függőlegesen, hanem lépcsőzetessé vált. Az amerikai felek végül a Niagara folyó vízének kiapadását tervezték, hogy a turizmust megőrizzék. Az elképzelések alapján 1967-ben a feladatot a nemzetközi bizottság kapta, hogy megoldja a vészhelyzetet.

A hatalmas kőtörmelék eltávolításának munkálatai 1969 júniusában kezdődtek, körülbelül 28 ezer tonna kő és föld kitermelésével, hogy a vízesés medrében a víz újraáramolhasson. A hat hónapnyi vízmentes időszak alatt sok látogató elmaradt, hiszen többen csak a gyönyörű vízesés miatt érkeztek. A turizmusból származó bevételek láthatóan csökkentek, de volt, aki a csupasz sziklafalakat kívánta megtekinteni.

A mérnökök során végül nem úgy döntöttek, hogy a kőtörmelékhez nyúlnak, de a stabilizálás érdekében különböző beavatkozásokat alkalmaztak, mint például cement, csavarok és kapcsok használata. Azóta a Niagara-vízesés megőrzésére tett erőfeszítések egyértelműen sikeresek voltak, hiszen azóta nem zuhant le komolyabb sziklatömeg a vízesésből. Az amerikai oldal bátor lépései és a mérnöki beavatkozások mutatják, hogy a természetvédelmi prioritások és az ipari igények egyensúlyának megtalálása továbbra is kulcsfontosságú a Niagara-vízesés jövőjének megőrzésében.