A fiatal lány halála, Perayil drámai körülmények között történt, és komoly vitákat generált az indiai vállalatok és startupok által elterjedt 'sietős kultúráról'. Ez a kultúra a termelékenység maximalizálására fókuszál, sok esetben az alkalmazottak egészségének rovására.

Sokan hiszik, hogy ez a munkahelyi filozófia elősegíti az innovációt, hiszen az emberek szenvedéllyel és ambícióval választják a kihívásokat. Ugyanakkor sokan vallják, hogy a vezetőség gyakran túlzott nyomást gyakorol a munkavállalókra, ami kiégéshez és az életminőség romlásához vezethet.

Perayil halála felkeltette a figyelmet, miután édesanyja, Anita Augustine levelet írt az EY-nak, amelyben a lánya által a munkahelyén tapasztalt extrém nyomásokról számolt be. A levélben felszólította az EY-t, hogy vizsgálja meg a munkakultúráját, és helyezze a munkavállalók egészségét középpontba. Az EY cáfolta, hogy felelősek lennének Perayil haláláért, állítva, hogy a fiatal nő ugyanolyan elbírálásban részesült, mint bárki más.

Anita Augustine szavai rávilágítanak arra, hogy az ilyen toxikus munkakörnyezet nemcsak a produktivitást, hanem a munkavállalók mentális és fizikai jólétét is súlyosan veszélyezteti. Az édesanya megfogalmazta, hogy a 'kíméletlen követelmények' nem fenntarthatóak, és hogy ez a fiatal nő, aki tele volt lehetőségekkel, egy rendszerszintű probléma áldozata lett.

A közösségi médiában sokan osztották meg tapasztalataikat az EY állítólagos 'mérgező munkakultúrájáról'. Az egyik felhasználó beszámolt arról, hogy napi 20 órát dolgozott, miközben nem kapott túlórát. Ez a jelenség szinte már normává vált, ahol a munkáltatók mentesülnek a felelősség alól, és a túlórák gyakorlása, még ha egészségtelen is, egyfajta elvárássá válik.

A helyzetet rontja, hogy a vezetők gyakran elismeréseket kapnak a túlhajszolt és alulfizetett alkalmazottak teljesítménye miatt. Azok, akik időben befejezik a munkát, gyakran gúny tárgyává válnak a munkahelyi környezetben. Különösen nehéz helyzetben vannak a gyakornokok, akik irreális határidők és elvárások mellett dolgoznak, miközben a visszajelzések során megalázásokat szenvednek el.

Nem meglepő, hogy az EY indiai vezetője, Rajiv Memani a dolgozói jólétet elsődleges prioritásként emelte ki, de sokan kétségbe vonják ezen szavak hitelességét, figyelembe véve a történteket.

Perayil esete nem egyedülálló Indiában. Tavaly októberben Narayana Murthy, az Infosys társalapítója javasolta, hogy a fiatal indiaiaknak 70 órás munkahetet kellene vállalniuk a gazdasági növekedés érdekében. Ezt a nézetet támogatta Bhavesh Aggarwal, az Ola indiai vezetője, aki szerint az a legfontosabb, hogy aki szereti a munkáját, az boldog is lesz.

A sok kritikát kapott vélemények azonban azt mutatják, hogy az alacsony munkanélküliség és a fiatalok mesés lehetőségei mögött egy rendkívül megterhelő és stresszes munkakörnyezet áll, amely hosszú távon nem fenntartható. Míg az indiai társadalom sok erőforrással rendelkezik, a munkaerőpiac elvárásai és a produktivitás kényszere a munkahelyi stressz növekedéséhez vezetett, amely egyre inkább megpecsételi a jövőt.

A szakértők egyöntetűen állítják, hogy az indiai munkakultúra reformra szorul, és a termelési elvárásokat humanitárius szempontból kellene átformálni. Az ilyen javaslatok megvalósításához a vállalatoknak, munkavállalóknak és a társadalomnak egyaránt jelentős szemléletváltáson kellene átesnie, hogy egy fenntarthatóbb munkakörnyezetet alakítsanak ki, amely nemcsak a profitra, hanem az emberi értékekre is odafigyel.