A Russo fivéreket már nem ismerjük a világ legnagyobb rendezőiként. Míg korábban olyan klasszikusokat hoztak létre, mint a Amerika Kapitány: A tél katonája és a Végjáték, legutóbbi munkáik, mint a Cherry és A szürke ember csak szürke foltok lettek a film világában. A Netflix széles spektrumot kínál, azonban az értékelhető tartalmak száma drámaian csökkent.

Március 14-én debütált a Netflixen az Elektronikus állam című robotos, posztapokaliptikus sci-fi, amely a közönségben hatalmas várakozást keltett. A filmet a svéd művész, Simon Stalenhag könyve ihlette, amely már korábban is világsikert aratott.

A Netflix nem sajnálta a pénzt: 320 millió dollárt fektettek a filmbe, ami majdhogynem rekordszámba megy, még a Dűnéhez képest is. Sajnos azonban a film nem tudta megragadni a nézők figyelmét és kritikusai is hideg fogadtatásban részesítették. Még a látványos CGI és a robotok dizájnja sem tudta megmenteni a produkciót a totális kudarctól.

A történet főszereplője, Michelle (Millie Bobby Brown) egy szomorú tinédzser lány, aki a világ robotokkal folytatott háborúja közepette próbálja megtalálni a helyét, miután elveszítette családját. A karaktere borongós és sötét elképzelésekkel küzd, miközben próbálja megérteni a technológia és érzelmi kötelékek közötti ellentmondást. Az ötlet egy izgalmas alapra épül, de az apai intézmény nem elég mély ahhoz, hogy a nézőket igazán lekösse.

A film hiányzik a jól megírt párbeszédekből és a hiteles karakterábrázolásból. Millie Bobby Brown teljesítménye is inkább a középszerűség felé mutat, ami elgondolkodtatja a rajongókat, hogy vajon a színésznő második sikeres szerepét hozza-e, vagy az Enola Holmesban látott gyengébb teljesítményének újabb példája volt.

A cselekmény mission-impossible stílusú robotkaland hírverés helyett döcögősen halad, és elképzelhetjük, hogy az Amazon-féle Fallout-sorozat is hasonló utat járt be, ha nem figyelnek oda. A történet nem találja meg az egyensúlyt a humor és a dráma között, így végül fásult érzés marad a nézőkben.

Ezzel a film a színészi teljesítmény és a látvány stagnálásának ékes példája, amely megmutatja, mit ne csináljunk, ha sci-fi történetet dolgozzunk fel. A második világháború utáni tanulmányokban a szórakoztatás helyett a frusztráció várja a nézőket, akik közben próbálnak meg főszereplőik sorsára hangolódni.

A statiszták, mint Giancarlo Esposito és Stanley Tucci, nem tudják elvonni a figyelmet a film alacsony színvonaléról, inkább elpazarolták tehetségüket a gyenge jelenetekben. A film alighanem a Netflixes programkínálat leggyengébb pontja lett, ami legalább annyira elgondolkodtató, mint felejthető.

Reméljük, hogy Simon Stalenhagnak legalább egy busás összeget fizettek a Netflixért, mert az biztos, hogy az Elektronikus állam nem érdemli meg az időnket. A film végére csak kidobott percek maradnak, és a szemétre valónak ítélt világ alapjain áll.

2,5/10

Az Elektronikus állam hazai szinkronnal és felirattal érhető el a Netflixen - ha még nem láttad, lehet, hogy nem is érdemes megnézni!